A Kunt Ernő Képíró Műhely alapítói fontosnak tartják a vizuális antropológia felfogásának, módszertanának minél szélesebb körben való ismertetését, oktatását. Akár a felsőoktatásról, akár az ismeretterjesztés szintjén a középfokú oktatásról is legyen szó. Fontos az a tény is, hogy ebben a munkában sokkal inkább lényegesek azok a természetes határok - európai úniós fogalomhasználattal élve: régiók -, melyek akár államhatárokon átnyúlva határozzák meg egy-egy térség kulturális egységét. Kiemelten jelentős ez a figyelem a Műhely "szülőhelyén", Északkelet-Magyarország művelődésben, morálisan, gazdaságilag leszakadó térségeiben, ott ahol a kulturális másságok kezelése mind a mai napig megoldatlan.
A Műhely annak ellenére, hogy tagsága minden tekintetben a sokszínűséget képviseli, a vizuális antropológiáról való felfogásában egységes: a Kunt Ernő által megálmodott és elindított "miskolci iskola" híve. Ez a felfogás ugyan részben különbözik a hagyományos antropológiai filmes elméletektől, gyakorlatoktól, de sokkal inkább ezen nézetek kelet-európai szintézisének tekinthető, mintsem alapvetően új módszernek. Tudomásul véve azt a tényt, amin változtatni, árnyalni kíván, hogy az antropológia túlnyomóan a verbalizmus felé tolódott el, s mára már ez a tudományosság gyakorlatilag egyetlen elfogadható színtere. A Műhely tagjai olyan antropológiai filmek készítésére törekednek, melyek mind az antropológia, mind a filmművészet szempontjából megfelelnek az elvárásoknak.
A kultúra mindenütt jelen van, és az emberek minden cselekedetében megnyilvánul, akár megszokott, akár rendkívüli behatásra reagálnak. Nincs tehát külön, filmre kívánkozó téma, mint ahogyan nincs unalmas, szürke sem. A néző, ezen belül a szakma elégedettségét, az intellektuális izgalmat nem a film formai esztétikájában, sem a téma egyediségében, színességében kell megtalálni. Ezek - ha megvannak - csupán plusz, felületi értéket képviselnek. Sokkal inkább fontos a kulturális mélystruktúráknak olyan szintű kibontása és megmutatása, amely csak nagyon hosszas, szisztematikus és gyakran résztvevő megfigyeléssel kombinált több éves terepmunka során lehetséges. A készítőnek tudomásul kell vennie azt is, hogy az antropológiai filmmel szemben támasztott elvárás, mely szerint a felvételek alanyai pontosan azt csinálják, amit akkor is tennének, ha a kamera nem lenne ott - csak illúzió.
A forma, a technikai háttér másodlagosságát hirdetve a Műhelyben készült filmekre általánosan jellemző a vizuális megközelítés szikársága. A tagok filmalkotásbeli célja "a cseppben a tengert" megtalálni, hétköznapi emberek, sorsok, történések felfejtésével az általánosra következtetni. Mindezek elérésekor másodlagos a technika, s sokkal inkább megengedhető a műszaki fésületlenség, egy-egy dekomponált, akár életlen snitt, zörejes mondat, mint a tartalmi mondanivaló csorbulása. Mindezek persze nem azt jelentik, hogy ezek a munkák nézhetetlenek lennének, hiszen a film készítése közben alapvető fontosságú, hogy a kész produkcióknak ne csak leíró jellege, hanem felhívó ereje, hangulata is legyen.
Vékony pallón egyensúlyoz az antropológiai filmkészítő, hiszen ő az, akinek soha nagyobb szüksége nincs arra, hogy munkáját a közönség is elfogadja. Ugyanúgy rokona az akadémiai pályát befutó tudósnak, mint a tapsért, a tetszésért hajlongó, záptojástól rémülő csepűrágónak. Egy adott képsor, az első képtől az utolsóig, maga egy történet, nem utolsósorban ".annak a története, aki a filmezést végzi." Ugyancsak el kell fogadnia a filmesnek azt a tényt, a "résztvevő film" paradigmáját, hogy a filmkészítés során óhatatlanul - a néző számára is nyilvánvalóan - be kell lépni a befogadó kultúrába, s a filmes ebben a környezetben igenis megváltoztatja ezt a közeget.
